A legerősebb
„Minden idők legerősebb Ferrarija!”
Ennél ütősebb szlogent egy sportkocsigyártónak elképzelni sem lehet!
A cégalapító, Enzo Ferrari a versenysportban elég egysíkú koncepciót vallott: a sikerhez vezető út: építs erősebb motort! Azóta Maranelloban is rájöttek arra, hogy ennél komplexebb a világ, de a lóerőverseny jóval túlélte Ferrari urat.
Az F 12 az első modell a Ferrarinál amelynél tetten érhető az új trend: a downsizing, de csak a karosszériánál, ami minden méretében csökkent az 599-eshez képest. A motort egyenlőre nem fogták semmiféle fogyókúrára, vélhetően a következő modellváltásig várni kell a kisebb, turbós erőforrásra.
Mivel az új csúcsmodell formájával nem akartak melléfogni mellőztek minden extravaganciát, így az eredmény kicsit túl univerzálisra sikeredett. Csak a karosszéria főbb vonalait nézve lehetne bármelyik konkurens márka terméke, az egyetlen igazán Ferrarira jellemző dizájn elem a hátsó kör alakú lámpatest, bár az Alfa Romeo közelmúltjából erre is találhatunk nagyon hasonló megoldásokat. A mozgalmas motorháztető az aero bridge-zsel viszont tagadhatatlanul egyedi formatervezési megoldás, már ebből a részletből azonnal beazonosítható a típus.
A Ferrarik karosszériáján hagyományosan megjelenik a formatervező stúdió, a Pininfarina neve. Az F 12-nél ez különösen fontos információ, mert az autó vonalai első ránézésre inkább a Zagato műhely munkáit juttatja eszünkbe, de még inkább az Aston Martinokat. Az Aston Martin One-77 és az F 12 sziluettje között minimális az eltérés, az előbbinél inkább éleket, az utóbbinál íveket használtak a tervezők, de az arányok nagyon-nagyon hasonlóak.
Pedig független formatervezők megmutatták, hogy van élet az Aston Martin kópiákon kívül is:
Mindezek ismeretében is telitalálatnak minősíthetjük a kocsi megjelenését. Az 599-eshez képest kompaktabb méretek a tömzsibb formában még hangsúlyosabbak, az autó egyszerre mokány és arisztokratikusan kecses, már első ránézésre azt sugallja, hogy majd szétveti az erő. Az egyetlen túlzó részlet a gigantikus hűtőmaszk, ami mutáns harcsaként akarja elnyelni a világot, bár a Ferrarik öngyulladási hajlamát ismerve talán nem is baj ha szellősebb a motortér.
A hűsítő légtömegekre valószínűleg a vadonatúj V12-es erőforrásnak is nagy szüksége van ha teljesíteni akarja a megnövekedett elvárásokat, ami nem kevesebb mint, hogy ugyanolyan virgonc legyen az 599 utóda mint a 458. Az igények nagyon megnövekedtek és teljességgel jogos elvárás, hogy az ágaskodó paripát viselő valamennyi típus méltó legyen a szupersportkocsi megnevezésre. Aki nagy teljesítményű és nagy presztízsű de mégis tohonya autóra vágyik az forduljon a Bentley-hez, a Ferrarinál ilyesmiről szó sem lehet.
A megfelelő dinamika eléréséhez a jól bevált receptet alkalmazták: emeld a teljesítményt, csökkentsd a tömeget és a légellenállást. Az autó önsúlyából 70 kg-ot sikerült faragni az elődmodellhez képest, és a tömegközéppont is mélyebbre került, kb. az utasok csípőmagasságába. Az új 6262 köbcentiméteres V12-es motor teljesítményugrása minden előzetes találgatást felülmúl, 120 lóerővel haladja meg az 599-es nem csekély 620 lóerejét. 740 LE! Ez egy rekord érték, közútra szánt autó még nem hagyta el a maranelloi gyárkaput ekkora teljesítménnyel. Ezzel az F12 a 660 LE-s Enzót taszította le a trónról. A viszonyítás kedvéért: az 1992-es Forma-1-es versenyautónak volt ugyanekkora teljesítménye, és ez húsz év elmúltával széria modellben elérhető! 
Ha kellően kiünnepeltük magunkat az igazság kedvéért meg kell azt is említenünk, hogy az F12 imponáló adatai más megvilágításba kerülnek ha összevetjük közvetlen konkurenseivel: a Lamborghini Aventador 700, a Pagani Huayra pedig 710 lóerős. Így már nem annyira letaglózó a 740 lóerős érték, de a Ferrari termékeinél az utóbbi időben nem az a főattrakció, hogy valamiben kimagaslót nyújtanak, hanem az, hogy összességében milyen harmonikus, kiérlelt konstrukciókkal jelentkeznek. Ez a mai Ferrarik igazi ütőkártyája, a kiváló katalógusadatok csak a ráadás. Egy ilyen bődületes teljesítményű autóval az ügyfelek jó része hamar a temetőben kötne ki ha nem lennének azok az elektronikus vezérlésű, vezetést támogató rendszerek, amelyek nem veszik el a vezetés élményét, de mégis az úton tartják az autót (egy bizonyos határig). Néhány évtizede a szupersportkocsikhoz még olyan tulajdonságokat kellett társítani mint: kőkemény, férfierőt kívánó kuplung és váltó, szűk, erősen felmelegedő utastér, katasztrofális kilátás hátra, esetenként kiszámíthatatlan viselkedés, a hétköznapi életben korlátozott használhatóság. Mostanra mindez a múlté. A Ferrari csúcsteljesítményű modellje könnyedén vezethető közúton és versenypályán egyaránt, versenyzői előképzettség nélkül. Maximális sebesség stressz nélkül. A kormány mögötti flepnikkel lazán váltogathatunk a rendelkezésre álló hét sebességfokozat közül, minden mást elintéz az elektronika. Közben érezzük a tempós haladáskor ránk ható tömegerőket, halljuk a mesés motor rézfúvósokat megszégyenítő hangját, és újra és újra gázt akarunk adni.
Arra már nem is marad időnk, hogy gyönyörködjünk az utastér ízléses formáiban. Szerencsére már nyoma sincs a 458 űrsikló dizájnjának, az F12 beltere követi a hagyományokat, de pont annyival modernebb amennyivel kell. Első ránézésre látszik, hogy nem egy hétköznapi autóban ülünk, de nincsenek öncélú, giccses vagy nehezen használható megoldások. Perfekt. Akárcsak a motortér ami méltó az autó egészéhez. Nehéz elképzelni olyan egészséges férfiembert akinek ne lábadna könnybe a szeme a gyönyörűségtől ha a gépháztető alá pillanthat. Csodálatos látvány, ebben a Ferrari hagyományosan verhetetlen.
A lóerőverseny talán egy öncélú mozgalom, hiszen nem ez az egyetlen módja a köridők csökkentésének, de amíg ilyen konstrukciók is születnek van okunk ünnepelni. Aki abban az irigylésre méltó helyzetben van, hogy egy ilyen járművet megengedhet magának kap valamit a pénzéért. Valamit, ami a maga nemében egyedülálló. Per pillanat.
